Szekrényessy Kálmán utazásai | 13. rész Tokaj

MTK legendárium | 145. rész

Tokaj-hegy (1878)

„Kevés európai ország van, mely természeti szépségekben mérkőzhetnék hazánkkal, de míg máshol a szép vidékek jelentékeny bevételi ágat képeznek, vagyonos kéjutazók egész raját vonzván oda, addig nálunk a leggyönyörűbb kilátást nyújtó hegycsúcsokat, […] legbájosabb völgyeket […] ugyancsak ritkán látják az európai kéjutazók, […] mert hiszen még a környéken lakó előkelőbb körök tagjai közül is alig nehány ismeri vidékének természeti szépségeit!

Mi ennek az oka? Talán nem szeret a magyar utazni? Talán nem kedveli az oly kirándulásokat, melyek mielőtt élvezetet nyújtanának, egy kis testi megerőltetést követelnek?

Nem! Természeti szépségeink föl nem keresésének más oka van, mert honfitársainkkal nemcsak földrészünk [Európa] legtöbb szép pontján találkozhatunk, hanem még a Libanon cédrusai alatt is, Egyiptom gúláinak tetején épp úgy hallható olykor a magyar szó, mint Algír vad vidékein a magyar vadászok biztos fegyverének hatalmas döreje, a keletindiai dúsgazdag fejedelmek udvarainál is megfordul néha egy-egy magyar utazó, és a Niagara vízesését háttérnek használva az ottani fényképészek, már nem egy magyar ember arcképét készítették el.

Mi hát a valódi ok? Az, hogy a legtöbb, szórakozásból utazó honfitársunk előtt végtelenül közönyös mindaz, ami hazai, mindaz, ami magyar. E szomorú gondolatok foglalkoztattak éppen, midőn Gácsországból jőve vonatunk látkörében a tokaji Kopasz-hegy feltűnt. […]

Holnap reggel megmászod a Tokaji hegytetőt – mondám magamnak és azonnal vidorabbá lettem. Tarcalnak nem lévén vendégfogadója, csak korcsmái, éji szállást másutt kellett keresnem. A vonatok mind nappal közlekedvén, a vasútállomás váróterme egészen alkalmasnak tűnt föl nekem, hogy az éjet ott töltsem. Úgy is cselekedtem s másnap reggel öt óra után a számomra rögtönzött egyszerű kemény ágyról fölkelvén, pont hatkor onnan indultam el a tokaji Kopasz-hegy megmászására. […]

Az elhanyagolt szekérúton – mely a szőllők közé vezet – a hegytető felé megindultam.  […]

Burgonyakapálások, kukoricaszárak és parlagi kórok közt kell a csúcs felé törtetni. Tehát a Kopasz-hegy csúcsára még gyalog ösvény sem vezet, pedig mily kevés költséggel lehetne egy kényelmes gyalogutat előállíttatni. […]

Királynénk édesatyja, Miksa herceg évekkel ezelőtt egy éjet töltött a mi páratlan Hortobágyunkon, csakhogy a szárazföldön is láthasson egy olyan naplenyugvást és napfölkelést, aminőt csak a sík tengeren szemlélhetni. És ez a Hortobágy a tokaji hegyről nézve a maga végnélküliségének, a maga beláthatatlanságának teljes pompájában tárja föl magát előttünk. […]

Keletről a legnagyobb magyar folyó, a sárgás színű lomha Tisza kanyarog felénk. […] De a legsajátabb magyar folyó girbe-görbe irányú hömpölygése folyamvölgye felé, csak fájdalmas gondolatokat kelthet azokban, akik látták a németalföldi és lombard-velencei csatornázásokat. Ez országok ugyanolyan tereppel bírnak, mint a tiszai róna Vásáros-Naménytől egészen Titelig és mégis kimondhatatlanul nagy a különbség gazdászati tekintetben e három lapály között.

Órahosszat tudtam volna gyönyörködni a magasztos kilátásban, de időm ki volt szabva, a déli vonattal Budapest felé kellett utaznom. Valami fél óráig lehettem már a hegytetőn. Még egyszer körültekintettem a bűbájos vidéken, még egyszer a négy világtáj felé lobogtattam kendőmet, még egyszer a tiszta hegyi légbe kiáltottam a hegymászók jelszavát: excelsior! (magasabbra).”

Ezt olvastad már?